Olosz Gergely RMDSZ háromszéki képviselő

Ebben a nagy országban, de a még nagyobb országunkban, a kárpát-medencei testvéreink szálláshelyein is alaposan körül kell néznünk, hogy találjunk még egy 700 éves települést, mert azt ünnepeljük ma, hogy – már 700 éve – írástudóink említették először büszke lakhelyünket.

Ennek a 700 éves életnek erőt adó forrásait, hajszálgyökereit, megtartó bástyaköveit ma itt felleltározni nem tudjuk, de emlékezni tudunk, és főt hajthatunk a hit, a bizalom, a bátorság előtt, ami Kézdiszárazpatakot egybetartotta a századok során, megóvta a halálos fogyástól, megőrizte a háborúk és a vész idején, és visszahozta szülőhelyükre azokat, akik nem hagyják kihunyni a magyar élet fáklyáit.

Vajon miféle rendhez alkalmazkodtak, idomultak eleink itt, hogy saját és gyermekeik boldogulásának érdekében dolgozni tudtak, egybetartották a közösséget, és képesek voltak jó döntéseket hozni?

A hit tartotta egybe őket, az emelte fel vesztett harcok, porba omlások után, és az vezette a mesteremberek kezét, amikor, 400 éve már, az anyaegyházat az ég felé emelték, és amikor, több mint 200 éve már, iskolát is építettek a túlélés bástyáinak a sorába.

De kik voltak vajon azok az elődök, akiknek a keze nyoma még ma is látható itt, azok az egyszerű, de határozott és bátor emberek, akiknek letisztult lelkivilága falunk építményeiben, kialakításában, tornácos boronaházaiban, de címeres zászlajában is tükröződik?

Az egyik nagy előd munkájának ma is élő tanúi Kézdivásárhelyen, Szilágysomlyón, Csíkszeredában és Brassóban azok a valamikori kisdiákok, akiket Kézdiszárazpatak szülötte, az 1956-os retorzió egyik áldozata, a szárazpataki Ópra Benedek nevelt magyarnak, igen, ezt mondta a tanár úr, aki élete legnehezebb pillanatában, amikor Marosvásárhelyen 25 év szabadságvesztésre ítélték, ezt mondta az utolsó szó jogán: „Ezek a gyermekek nem hibásak – ezeket én neveltem magyarnak.”

A kővári születésű tanító, Ópra Pál, és a szárazpataki tanítónő, György Anna fia kiváltotta a pedagógustársadalom elismerését elhivatottságával és emberi nagyságával.  Ópra Benedek nem adhatott kevesebbet, a teljes életét adta, mert nagy elődei miatt sem tehetett kevesebbet.  Szerencse és egyúttal nagy kihívás is Kézdiszárazpatak szülöttének lenni, hiszen zászlajának fehér színe is a megmaradást, a kitartást, az erkölcsi tisztaságot jelenti, rajta a székely kékkel, a hűség jelképével és az ezüst kereszttel, az összetartozás jelével.  Ilyen útravalóval elindulni az életbe bátorság kell és magunkba erejébe vetett bizodalom, és ez adott erőt a falu nagy szülöttjének, Háromszék vármegye messze földön híres főispánjának, Pótsa Józsefnek is.

Pótsa főispán irányításával alapították a Háromszéki Gazdák Alapítványát, Sepsiszentgyörgyön az Első Székely Szövőgyárat, a Háromszékmegyei Árvafiú-szeretetházat, és fejlesztették főgimnáziummá a Székely Mikó Kollégiumot, létrehozták a Székely Nemzeti Múzeumot.

Nevezetes nap volt Kézdiszárazpatak történetében 1884. október 18-a, amikor Háromszék vármegye főispánja ezer forintos iskolaalapítványt hozott létre, és lebegjen mindig szemünk előtt a példája: templom és iskola évszázadokon keresztül élvezte a Pótsa-család támogatását, alapítványa gondoskodott tanítói javadalmazásról, a szegény gyerekek tankönyveiről, és imakönyvekről a végzett leánykák számára, mert  „… az élet viszontagságai közt a nő vallásossága tartja fenn a családot,” mondta az alapítványtevő nagy elődünk.  Egyszerű és igaz dolgok ezek, és túlélték a századokat, mert a hit vértje óvta a nemzetükért dolgozókat, s a nemzet soha nem felejti el őket.

Ma, ezen a fontos ünnepen beszélnünk kell a névtelen hősökről, a példaadókról, akik szívós kitartással dolgozták a földjeiket, törték a követ, nevelték fel gyerekeiket a hitre, a hitben, hajnaltól vakulásig való munkára, az anyákról, akik egybetartották a családot, a megfáradt családfőkről, akik unokák zsivajában lelték meg a békességüket.  A legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy névtelenül küzdj az életért, a túlélésért, a családért és a közösségért, és elődeinkből nem hiányzott ez a bátorság. Bizonyság erre ez a hét évszázad, bizonyság a templom és az iskola, és az itt összegyűlt, főt hajtó gyülekezet. Veselkedjünk neki újabb 700 esztendőnek – bátorságban, hittel és bizalommal!