Olosz Gergely RMDSZ háromszéki képviselő

Augusztus 20-án színeset álmodunk. Az év többi részében is szépek az álmaink, és mindig azok, amikor arra gondolunk, milyenek is voltak azok a dicsőséges esztendők, amikor úgy döntöttek bölcs vezetőink, hogy a Kárpát-medence lesz a mi végleges otthonunk.

De az álmaink színesek vagy ragyogóak igazán augusztus 20-án lesznek.

Számomra, számunkra akkor volt a legszebb az ország, mert ezer év után, az emlékezet ólomüveg tábláiba beleégetve kitörölhetetlenül ott vannak az új törvények, az Intelmek, az egybekovácsolt keresztény ország képe.

Hosszú életű és erős szövetségek születtek akkoriban, melyeknek köszönhetően már ezer éve beszélünk Isten házáról, már ezer éve része magyar nyelvünknek ez kifejezés, ami mögött ismert történelmünknek könyvtárra való fejezetei rejtőznek.

Isten házáról beszélünk azóta, keresztényi alázatról és engedelmességről, de az özvegyek és árvák kötelező védelméről is beszél a legelső magyar törvénykönyv, és nem utolsó sorban feddhetetlen erkölcsű, nős, családos emberekről rendelkezik.

A nős családos embereknek pedig a királyi hatalom törvénybe foglalta azt a szabadságát, hogy vagyonát feloszthatja, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozhatja, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni – írta ezer évvel ezelőtt a törvényhozó.

Ezek az első törvények többféle szövetségbe is zártak bennünket, és talán ez általam említett legutóbbi a legerősebb, mert az évszázadok során születhettek szociális politikák, jó gondolatok, törvények, rendeletek, de egyszerűbben és érthetőbben azóta sem fogalmazódott meg, hogy a magyar ember számára legfontosabb a család. A család a maga bonyolult, csak a tagjai számára érzékelhető szövevényével, kapcsolataival, a kisebb vagy nagyobb otthonok melegében összegyűlő rokonsággal, s a maguk során a nemzetséghez, aztán meg a nemzethez kötődő szálaival.

Amikor néha, borús gondolatok terhe alatt  úgy gondoljuk, hogy már semmi sem marad, akkor még mindig ott van a család, és ha Isten akaratából néhányunk végérvényesen családja nélkül marad, még mindig megmarad a hitünk, és a Kárpát-medencében soha nem volt olyan magányos ember, aki a hátát Isten házának ne vethette volna.

Amit ma ünneplünk, az egy új szövetség ünnepe, a megvalósult csodáé, hiszen ma a pogánynak született Vajkra emlékezünk, és arra, hogy képes volt törzsek szövetségéből igazi keresztény királyságot építeni, hogy ma Szent Istvánként tisztelhessük.

Igen, István itt él a szívünkben, az álmainkban, és nincs ott egyedül. Ott igazi családi körben van, hiszen ha Istvánról beszélünk, Lászlóról is beszélnünk kell, aki szentté avatta, és akitől nehéz, háborús időkben vártuk és reméltük a segedelmet, mert ők mindannyinké.

Mert kikerülhetetlen igazság, hogy magyarság csak egy van. Ezt ezer éve így tudjuk, és jól van ez így, mert ma, együtt Európában, egy nemzet lehetünk, olyan nemzet, amelyik nagylelkű maradhat és józan, a legforróbb pillanatokban is.

A nemzeti kérdés megoldása csakis magyar-magyar összefogással, szövetséggel valósítható meg, és erre már ezeréves példa is van, ezért gyűltünk ma össze, ezért ünneplünk – együtt.

És tiszta, nyugodt szívvel ünnepelhetünk, mert már több mint egy éve törvénybe van foglalva a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtétel.

Igen, mi magyarok összetartozunk, kimondták, törvénybe foglalták, és ezt el is mondják Európa- és világszerte, mert nagy szükségünk volt erre, hogy kimondják végre.

Szent István óta valósággal belénk égett, hogy mi összetartozunk, hogy a Kárpát-medence a mi hazánk, olyannyira, hogy valósággal fáj, ha el kell hagynunk néhanapján, annyira kötődünk ehhez a földhöz. És annyira kötődünk egymáshoz.

Ezért álmodunk színesen augusztus 20-án, ezért gondol minden magyar az összes másik magyarra ezen a szép, szent napon.